A Tisza István Baráti Társaság állásfoglalása
gróf Tisza István történelmi alakjáról

Állásfoglalásunk közzétételét azért tartjuk fontosnak, mert a honlapon található források, tanulmányok és hanganyagok döntő többsége szakmai anyag, mely szerzőjük tudományos álláspontját tükrözi. Mivel néhai gróf Tisza István alakja életében és halála után is a politikai és történelmi jellegű viták tárgya volt, véleményünk világos közzététele segítheti az eligazodást az elfogult kritikák és a kritikátlan dicséretek között. Állásfoglalásunk célja továbbá, hogy bemutassuk: mi miért tartjuk a XX. századi magyar történelem kimagasló alakjának Tisza Istvánt.

Állásfoglalásunkban sok esetben Tisza István feljegyzett gondolataira támaszkodunk, az egykori miniszterelnök saját koráról és tágabban a 20. század eszméiről és folyamatairól vallott nézeteit foglaljuk össze.

Bevezetésként a minden komoly történész számára elfogadott szaktekintély, Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című könyvéből szeretnénk idézni a Tisza Istvánra vonatkozó sorokat: "Tisza . kimagaslott kortársai közül. Világosan látta azokat a veszélyeket, melyek Magyarország soknemzetiségű jellege és az orosz támogatással kialakuló balkáni nemzeti államok területi ambíciói következtében a történeti magyar állam egységét fenyegették, s egyben azt is, hogy ezeknek a veszélyeknek az elhárítására - ha egyáltalán - Magyarország csak a Habsburg Birodalom részeként lehet képes, önálló államként semmiképpen. Emellett szilárdan őrködött azon is, hogy a politikai hatalom véletlenül se kerüljön azoknak a kezébe, akik a fennálló társadalmi rend radikális átalakítását szerették volna elérni. Az államférfiúi éleslátás mellett Tisza másik jellemző tulajdonsága a fanatizmus, illetve a hívő kálvinista rendíthetetlen elhivatottságtudata volt. Amit helyesnek gondolt, azt tűzön-vízen át, s ha kellett a közvéleménnyel szemben, saját népszerűségére is fittyet hányva képviselte. Kortársa, és nagy ellenfele, Ady ezért "geszti bolondnak" nevezte, ami azonban elfogult és méltánytalan minősítés volt. . Szekfű Gyula némileg talán eltúlozva, de nem minden alap nélkül hasonlította Széchenyi Istvánhoz."

Liberalizmus és konzervativizmus

Érdekes jelenség, hogy míg gróf Tisza István szabadelvűként, azaz mai szóhasználatunk szerint liberálisként határozta meg önmagát, a mai történettudomány és a politikai filozófiatörténet konzervatív politikai személyiségnek tartja. Ez részben Tisza István értékelvű, hagyománytisztelő és vallásos személyiségének köszönhető, részben azonban annak a döntően a baloldali értelmiség által erősített tendenciának, melynek célja, hogy a konzervativizmust a maradisággal tegyék egyenlővé, és ebből következően járassák le Tiszát is, hiszen a "haladás" igénye a "modern kor" valóságos ópiuma. Egyesületünk véleménye szerint Tisza István nem volt maradi konzervatív, hanem higgadt, az emberi és társadalmi nyugalmat és értékeket megbecsülő politikus. Tisza csak a múltat a mindenkori aktuális jelen felől megkonstruáló egykori marxista történetírás számára vált a "szükségszerűséget meg nem értő" politikussá, de ennek terhét napjainkig viseli.

Tisza liberalizmusa elsősorban az angol mintájú szabad kereskedelemre építő gazdaságpolitika területén érhető tetten, mely a gazdaság területén állami feladatnak a piaci és gazdasági infrastruktúra fejlesztését tekintette: "A pénz- és hitelviszonyok javulása csökkentette régi adósságaink terhét s lehetővé tette az intensivebb gazdálkodás növekvő forgótőke szükségletének kielégítését. A városi népesség szaporodása, az ipar fejlődése s a mezőgazdasággal nem foglalkozó körök növekvő jóléte emelte a belfogyasztást ..., s új jövedelem forrásokat nyitott meg nagy vidékek gazdái előtt. Maga fővárosunk rohamos fejlődésével egy évről évre szélesbedő zóna gazdasági virágzásának alapját képezi. A vasúti hálózat kiépítése, államosítása s a tariffák gyökeres átalakítása pedig kivált a távolabb fekvő vidékek gazdasági haladásának adja meg nélkülözhetetlen alapfeltételét."

Liberális volt ugyanakkor Tisza István a földosztás kérdésében, amikor nem támogatta a magyarországi tulajdonviszonyok felülről történő megváltoztatását. A földosztás ugyanis nem liberális program, még akkor sem, ha ma éppen a liberális oldal is hajlamos Tisza István bírálatára, amiért nem támogatta ezt a "progresszív" követelést. Meggyőződésünk, hogy Tisza István politikai tevékenységének mai baloldali és liberális bírálói lennének az elsők, akik a jogállam és a magántulajdon szentségének liberális elvei alapjának bármely politikai erőt megtámadnának, ha az a mai Magyarországon a földbirtokrendszer megbolygatását kezdeményezné. Sőt: Tisza azt is felismerte, hogy Közép-Európában éppen a pénztőke hathatós támogatásával vált a feltörekvő baloldali mozgalmak legfontosabb követelésévé a földkérdés - melynek "megoldásával" a tradicionális hatalmi elit gazdasági és politikai ereje megroppanthatóvá vált -, és nem a nagytőke szabályozása.

Tisza liberalizmusa azonban néhány lényeges ponton eltért a mai magyar liberalizmustól, melyek közül a legfontosabb liberalizmusának nemzeti töltete. Így írt erről: "A magyar liberalismust a continentalis liberalismustól mélyreható különbség választja el. Nem egyes osztályokban, az egész nemzet politikai egyéniségében bírja az alapját, egész nemzeti fejlődésünkkel, egész nemzeti valónkkal összeforrva. Erősebb benne a nemzeti, az állami felfogás, éberebb érzékkel bír azon igények iránt, melyeket a nemzeti, az állami élet nagy céljai támasztanak a társadalommal szemben; tetterősebb, áldozatkészebb hazafiság hatja át. Az osztályok érdekharczainak pedig messze fölöttünk áll, s a gazdasági egyoldalúság rövidlátó politikáját mindeddig elutasította magától."

A korabeli "progresszív" csoportok azonban Tisza véleménye szerint már ekkor megkezdték a liberalizmusnak a nemzeti gondolattól történő eltérítését. "Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk. A hypermodernek szerint nacionalisták vagyunk. Hiszen ők ma már nem beszélnek nemzeti szempontokról, csak nacionalista előítéletekről. Ezek az előítéletek szaturálnak bennünket. Édes keveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve".

Alighanem ezzel az átalakulással magyarázható, hogy a mai magyar liberalizmus inkább az idősebb korára kommunistává vált Károlyi Mihályt és az általa működtetni próbált Első Köztársaságot (korabeli hivatalos nevén Népköztársaságot) tekinti előképének, mint a következetesen nemzeti liberális politikát követő, emberi értékeiben pedig konzervatív Tisza Istvánt és korát.

A szocializmus, a munkásosztály és az ateizmus

Míg Tisza István személyében a szabadelvűség és a konzervativizmus tökéletesen megfért, korának szocializmusát sosem fogadta el. Ne feledjük, itt még nem a mai posztkommunista szociáldemokráciáról van szó, hanem a politikai hatalmat megragadni akaró munkásmozgalomról, mely programjában még radikális egyenlősítő tendenciákat hordozott, ateista alapon állt, a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítását tűzte ki célul és osztályharcos szemléletben gondolkozott.

A magyar politikai nemzet egységében gondolkozó Tisza elsősorban az osztályharcos szemléletet ítélte el; véleménye szerint nem igaz, hogy a gazdasági önérdek kormányozza az emberiséget. "Nem igaz, hogy az osztályérdek a társadalmat ellenséges táborokra szakítja szét, nem igaz, hogy az osztályok gyűlölködő harcában áldozatul esnek az emberiség ideális javai. Alkotói lelki sivárságát visszatükröztető agyrém, felületes, tudatlan, üres ideológia a történelmi materializmus. Lidércnyomás, amelyet az élet napfényének ragyogása az éjszaka homályába űz, káros miazma, amelyet a magyar népléleknek ki kell magából vetnie."

Azt sem fogadta el, hogy a lét célja az anyagi javak megszerzése, a társadalmi rétegek célja pedig a hatalom elérése. "...nem vagyunk-e még mindig mérhetetlen magasban afölött a világnézet fölött, amely az emberiség egész fejlődésében, a történelem összes küzdelmeiben csak az anyagi önzés sivár tülekedését látja és sertéscsordának tekinti az emberiséget, amelynek a vályú körüli elszánt küzdelme tölti be az egész életét?"

Különösen elítélte a baloldali mozgalmak agitációját a falusi szegényparasztság körében: "Ez egyszerűen törekvés jobb megélhetési viszonyok, a magasabb munkabér felé . ezt egyáltalán szocializmusnak sem tartom." Meggyőződéssel vallotta, hogy a szocializmus csak politikai földcsuszamlást képes előidézni, az emberek életkörülményeinek javulását azonban csakis a munka és a hatékonyság, a termelékenység növekedése szolgálhatja. "És ha látom, mennyit emelkedett és remélem, hogy mennyit fog emelkedni a munka produktivitása - azt találom, hogy itt arra, hogy a munkásosztály ne dolgozzon túl hosszú ideig, hogy maradjon ideje a pihenésre, szórakozásra, más emberi foglalkozásra; hogy a munkásosztály keressen annyit, hogy ezzel a keresetével minden tekintetben emberhez illő életviszonyok közé jusson és hogy a munkásosztály biztosíthassa a maga jövőjét a sors megrázkódtatásaival szemben minden téren; én azt tartom, arra megtaláljuk az alapot, csak legyünk rajta mindahányan, minden oldalról, hogy fokozzuk a munka produktivitását."

Tisza liberális elvei és az általa nagyra tartott angol minta alapján a munkásosztály helyzetének javítását sem tartotta állami feladatnak. Így írt erről: "Az állam feladata akkor kezdődik, ha a sztrájkoló munkás intimidálni, ha erőszakot kifejteni akar, de ha békés összebeszélés által azt akarja elérni, hogy magának jobb munkafeltételeket eszközölhessen ki, ez jogosult, természetes következménye a szabad verseny és a közgazdasági szabadság theoriájának." Ez azt jelenti, hogy Tisza egyáltalán nem a munkásosztály létfeltételeinek javítását utasította el, csupán az állam alapvető beavatkozását munkáltató és munkaadó viszonyába. A munkások reálbére egyébként 1900 és 1914 között folyamatosan emelkedett, a létminimum környékén élők száma rohamosan csökkent.
Nem igaz az sem, hogy Tisza idegenkedett volna a munkásságtól és törekedett volna ezen társadalmi réteg visszaszorítására. A munkásság létszámbeli gyarapodásában éppen a magyarság erősödését látta. "Minden nagyobb ipartelep . ma is góczpontja a magyarságnak, a nemzeti kultúrának . Ezen szépen fejlődő ipari munkásosztályt nem szabad a nemzetközi álmoknak kiszolgáltatni." Részben éppen ennek a tendenciának köszönhető, hogy az első világháború előtti évekre a magyarság a Kárpát-medence szinte minden fontosabb nagyipari központjában legalábbis relatív többségre tett szert.

Tisza nem tudta elfogadni azt sem, hogy a "progresszió" és a munkásmozgalmak ateista, materialista alapon álltak. Hívő reformátusként úgy vélte, hogy "Nincsenek meg tehát ma már azok a tekintély által megszabott pozitív sarkoszlopai az emberi gondolkodásnak, a melyek, ha talán akadályul is szolgáltak a haladásnak, de legalább biztos zálogát képezték az emberiség nagy tömege lelki egyensúlyának és lelki megnyugvásának. Ma már ezeket a kőoszlopokat a lélek belső oszlopaival kell pótolni. Ma már azon szellemi fegyverekkel szemben, amelyek ostromolják az emberiség hitét, szellemi védekezéshez kell nyúlni.

Sőt, a vallásban biztonságot és megnyugvást találó Tisza az ateizmus tudatos terjesztését nem felekezeti-tudományos kérdésnek, hanem politikai pártérdeknek minősítette, amikor így fogalmazott: "Míg a múltban az Istenség, a hit, a materiálizmus problémái csak kevés bölcselőt foglalkoztattak, míg a múltban egy-két évszázad alig mutat egynehány nagy gondolkozót fel, a ki a lét problémáinak merész, a bevett hagyományokba ütköző megoldásával foglalkozott, addig ma már a legféktelenebb kritika, a legféktelenebb izgatás tárgyaivá lettek ezek a kérdések a néptömegek e célra képzetlen, előkészületlen lelkülete előtt...mindezek a kérdések mint megannyi játékszer dobatnak szét félművelt és műveletlen korok eszmefuttatásaiból."

Ma is érdemes felfigyelni Tisza sajnos beigazolódott próféciájára, melyben az ateista világnézet terjedésének következményeként a magyar társadalom kettészakadását prognosztizálta: "a világnézet e rettenetes bifurkácziójának áldozatul esik nemzetek és társadalmak belbékéje. Két ellenséges táborra szakadnak egész nemzetek, amelyek nem érthetik meg többé egymást, amelyek gyűlölködő ellenségekként állanak és küzdenek egymással és két ellenséges áramlat marczangolja az igazságot kereső emberi lelket is. Egymás ellen fordul az emberi lélek két legnemesebb ösztöne. Az, a mely az ismeretet és az, a melyik Istenét keresi." A nemzet megosztását tehát tudatos politikai törekvésnek tekintette Tisza István, amennyiben "Ha valaki csak néhány évig figyelmen kívül hagyta a radikálisabb szellemi irányzatok fejlődését, elámulhat azon a gyökeres változáson, amelyen e rövid idő alatt átmentek. Hiszen csak tegnap volt, amidőn a nemzeti múlt kultusza, a nemzeti álmok ápolása terén igyekezett túllicitálni egymást mindenki, aki a magyar fiatalság szélsőségek felé hajló hangulatát akarta megnyerni s most egyszerre mit látunk? Az atheista és materialista világnézleten felépülő nemzetköziség mind merészebben, mind cinikusabb leplezetlenséggel üti fel fejét s a magyar fiatalság modern prófétái ki akarják lelkéből ölni a valláserkölcsi világnézletet, a nemzeti ideált."

Tisza ezért konzervatív fordulatot sürgetett az önigazolást a "progresszív" címke felragasztásával nyerő eszmék ellen. "A mai nemzedék gondolatszabadságát egészen más veszély fenyegeti. A hypermodern jelszavakból táplálkozó félműveltség terrorizmusa ez, amelynek vásári lármája betölti a modern kultúra egész épületét ... a félműveltség egész türelmetlenségével és elbizakodottsággal hurrog le minden ellenvéleményt. Nekünk a gondolkodás szabadságát a "szabadgondolkodók" ellen kell megvédenünk.
Egyesületünk, névadója szellemi örökségéhez méltóan, a többpártrendszer és a szabad választásokon nyugvó demokrácia híve, eszmei értelemben azonban úgy véljük, hogy Tisza Istvánnak sajnos igaza volt, amikor a századelő politikai folyamatai alapján a magyar társadalom, de inkább a politikai elit kettészakadását prognosztizálta ateista és vallásos, továbbá a nemzeti érdekeket elsődlegesnek tekintő valamint ezen érdekeket tagadó oldalakra.

A parlamentarizmus és a választójog

A szabadelvű Tisza István a többségi elven nyugvó országgyűlést megkérdőjelezhetetlen politikai szereplőnek tekintette, a parlamentarizmust pedig a kormányzásra leginkább alkalmas formának tartotta. Politikai hitvallásában következetesen vallotta, hogy "a szabadság abban rejlik, hogy részt vegyünk a törvények megalkotásában és az önkormányzat terén részt vegyünk a törvények alkalmazásában is, de azután a saját közreműködésünkkel alkotott és alkalmazott törvényt tisztelni kell mindenkinek." Kritikusai általában két ponton támadják Tisza számunkra megkérdőjelezhetetlen parlamentarizmusát: az egyik az obstrukció letörése és az új házszabály elfogadtatása, a másik pedig az általános választójog megadásának elutasítása.

Először foglalkozzunk az obstrukció és a házszabály kérdésével.

A dualizmus kori magyar parlament házszabálya a rendi országgyűlések szokásjogát követte, melynek alapján bárki bármennyit beszélhetett: az igazán jelentős szónokok így 4-8 órát is képesek voltak szónokolni, ami nyilvánvalóan lehetetlenné tette a kormányzati törvényalkotói munkát. 
Az ellenzék évtizedeken át gyakran élt is ezzel a fegyverrel, melyet különösen fontos vagy vitás kérdésekben alkalmazott. Fontos észrevenni, hogy így az ellenzék a parlamentarizmus alapját, a többségi elvet vette semmibe, amikor megakadályozta a szavazást a parlamentben. 
Tiszát nyilván kormánypárti politikusként is akadályozta munkájában az ellenzék aknamunkája, legalább ennyire zavarta azonban a parlamentarizmus ezen alapjának semmibe vétele. Amikor 1904. november 18-án a híres zsebkendő-szavazással az ellenzék egyetértése nélkül új házszabályt fogadtatott el, gyakorlatilag a parlament működőképességét állította helyre, ha nem is elegáns és tetszetős módszerekkel. 
Az ellenzék természetesen nem akarta elfogadni a lehetőségeit korlátozó új házszabályt, ezért a "progresszív" képviselők - szintén nem túl elegáns és tetszetős módszerrel élve - december 13-án szétverték a parlamenti ülésterem bútorzatát. Ha jobban belegondolunk, a házszabály és az ülésezési rend megváltoztatása napjainkban Magyarországon minden kormányváltásnál kötelező kormányzati feladat és kivétel nélkül az ellenzék tiltakozása mellett megy végbe, de a józan észnek hála, ma mégsem verik szét a berendezést.

Tisza 1912-ben a képviselőház elnökeként is fellépett az obstrukció ellen, amikor a házszabályt durván megsértő képviselőket a parlamenti őrséggel kivezettette a teremből, és a többséget adó kormánypárttal megszavaztatta az új véderő-fejlesztési programot. Úgy véljük, ez a lépés sem igazolja Tisza a parlamentarizmus melletti elkötelezettségének hiányát, ma egy normális demokráciában ugyanez történik a házszabályt semmibe vevő képviselőkkel.

Másodszor lássuk Tiszának az általános választójogról vallott nézeteit.

Tisza - egyébiránt angol mintára és a hagyományos magyar köznemesi politikai hagyomány alapján - úgy gondolta, hogy a közügyek gyakorlása és irányítása a társadalmi középosztály feladata. Így írt erről: " A szabadság nyugodt és boldog élvezetét ki kell a nemzeteknek érdemelniök, nemcsak életüknek azon válságos napjaiban, midőn a lelkesedés, a vagyont és életet áldozni tudó haza és szabadságszeretet egész nemzeteket tud hőstettekre ragadni, de a közélet hétköznapi küzdelmeiben is. A nemzet legjobbjainak . sáros úton kell lépésről lépésre tovább húznia a közügy szekerét. . amely nemzet többsége a kötelességteljesítés e módját nem gyakorolja, a küzdelem e fajtájától visszavonul, hazája sorsát a szenvedély és önérdek által vezérelt túlzó pártok kétes kísérleteinek önmaga szolgáltatja ki." A közügyek gyakorlása tehát Tisza számára a nemzet szabadsága és felemelkedése érdekében végzett munka és kötelezettség. Nem mindegy tehát, hogy kiknek a kezében nyugszik ez a feladat, ezt pedig a választójog határozta meg.

Tisza tudta, hogy mivel Magyarországon a politikai jogokat a vagyoni cenzus alapján választott és választható elit (a lakosság 6-7 százaléka) gyakorolja, idővel szükségszerű lesz a választójog kibővítése. Erről a következőket írta: "Én át vagyok hatva attól a meggyőződéstől, hogy a magyar nemzet életerős fejlődésének követelménye az, hogy fokról-fokra, lépésről-lépésre mind szélesebb rétegei a társadalomba vonassanak be a politikai életbe.. De nem szabad radikális apriorisztikus theoriák alapján elindulnunk, nem szabad a közélet sorompóit megnyitnunk boldog, boldogtalan előtt . egymást a liberalizmus terén túlliczitálni ne engedjük." "A szabadelvűségnek, a szabadságnak, az emberi nem szabad fejlődése nagy irányzatának végcélja kétségtelenül a demokratikus berendezkedés, az általános választói jog. De szerintem a szabadság barátai és ellenségei közt a különbség abban van, hogy azok, akik valóban a szabadság érdekében kívánják a népjogokat kiterjeszteni, igyekeznek a népet nevelni arra, hogy e joggal kellő kötelességérzet mellett élhessen a nép és arra törekszenek, hogy szukcesszíve vegyék be a politikai jogok sáncaiba azokat, akikre az állami élet nagy érdekeinek gondozása aggály nélkül rábízható. Ellenben a másik irányzat, mely túllicitálva a szabadelvű pártok álláspontját a nagy néptömegek kezébe teszi le a nemzeti akarat feletti döntést, csak a terrorisztikus demagógia vagy a cézárizmus eszköze lehet."

Ennek fényében bárki számára egyértelművé válhat, hogy bár Tisza eleinte ellenezte a választójog kibővítését, nem utasította azt el, csak angol mintára lépésről-lépésre, több évtizedes folyamatként tartotta azt megvalósíthatónak. Ezen elképzelését kormányzati munkája is igazolja: 
az 1910-es választási győzelem után (1913-14 folyamán) módosította a választójogi törvényt, mellyel elsősorban a szakképzett munkásoknak biztosította a választójogot. Bevezette továbbá a műveltségi cenzust, valamint Budapesten és a törvényhatósági jogú városokban titkossá (!) tette volna a szavazást. Igaz, az első világháború kitörése miatt ezen törvény alapján nem tartottak választást Magyarországon, de rögtön leszögezhetjük, hogy Tisza ellenzéke az általános választójog törvénybe iktatása ellenére sem legitimálta az 1918. október 31-i változást egy parlamenti választással, a Kun Béláék által tartott elektori rendszerű választás 1919-ben pedig még a dualizmus kori választásokat is megszégyenítő körülmények között zajlott le. (Mindezek alapján - meggyőződésünk szerint - mind a népköztársasági, mind a tanácsköztársasági rezsim legalitása, és legitimitása kétségbe vonható.) Ezen "progresszív" erőknek természetesen nem szokás a szemükre vetni, hogy nem tartottak választást, hiszen azt a körülmények úgysem tették lehetővé. Kimondhatjuk persze azt is, hogy nem csak a dualista kor Magyarországa volt az, ahol az általános választójog nem illetett meg mindenkit: Svájc talán elég "demokratikus" volt a progresszívek számára, pedig a nők csak az 1970-es években kezdhettek szavazni, az Amerikai Egyesült Államokban pedig a feketék még akkor sem mindenhol. Történelmi tény: Tisza István korában sehol a világon nem volt mindenkire kiterjedő általános, titkos, szabad és egyenlő választójog!

Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy Tisza István az őt ért vádak ellenére olyan igazi demokrata volt, aki a "progresszív" ellenzék ellenében is a parlamenti házszabály alapvetően mai normáknak megfelelő reformját hajtotta végre, továbbá elindította Magyarországot a választójog kiterjesztésének útján, mely idővel szerencsés politikai környezetben az általános választójog zökkenőmentes megadásához vezethetett volna.

A sajtószabadság

Tisza Istvánt a modern sajtószabályozás kezdeményezőjének és a nívós újságírás védelmezőjének is tekinthetjük. Igaz, a kortárs sajtó komoly kritikával illette az 1914. évi sajtótörvényt, ez azonban ne tévesszen meg senkit: elsősorban természetesen a ma etalonnak kikiáltott, de akkor - néhány kivétellel - egyértelműen a Tisza politikai ellenzékéhez tartozó lapok vezettek támadást az új sajtótörvény ellen. Nehéz dolguk van a bírálóknak igazuk bizonyításakor, ha figyelembe vesszük, hogy a korábbi szabados sajtótörvényt mivel egészítette ki - fél éves szakmai vitát követően - Tisza István kormánya: az 1914. április 11-én életbe léptetett XIV. tc., valójában csupán a helyreigazítási kényszer eseteit szigorította (gátat próbálva szabni ezzel a gyakran napjainkban is igaztalan híreket közlő bulvársajtónak), továbbá törvénybe iktatta a kártérítési kötelezettséget. Nem csoda, ha a sajtó - anyagilag is érintett lévén - és az ellenzék nem lelkesedett az új szabályozásért, de látni kell, hogy a helyreigazítás és a kártérítés napjainkban is működő jogi elvek. Különösen hiteltelenné teszi a kortárs bírálók véleményét az a tény, ha saját 1918-as sajtóirányítási rendszerüket figyeljük meg, vagy pártcsaládjuk későbbi sajtópolitikáját elemezzük.

Meggyőződésünk, hogy Tisza István a sajtószabadság, de nem a szabados sajtó elkötelezett híve volt, akinek saját szerkesztésű lapjára, a Nemzeti Figyelőre éppúgy vonatkozott az új törvény, mint a szélsőségesen ellenzéki bulvárlapnak minősíthető Az Est-re.

A nemzetiségi kérdés

Tisza István a nemzetiségi kérdésben így foglalta össze nézeteit: "Nekünk kérlelhetetlen szigorral és következetességgel kell ragaszkodnunk nemcsak a magyar állam egységéhez és épségéhez, de nemzeti jellegéhez is. A politikai magyar nemzet egységéből engednünk nem szabad egy jottányit sem. Mi baráti kezet csak annak nyújthatunk, aki, bárminő anyanyelvű legyen is, a magyar nemzeti szent korona tagjának, a magyar politikai nemzet tagjának érzi magát. De azután el kell fogadni jó szívvel azt a tényt, hogy a magyar politikai nemzet különböző népfajokhoz, nemzetiségekhez tartozó polgártársainkból alakult, és ebből le kell vonni konzekvencia nélkül a tartózkodást. El kell ismernünk jogukat nyelvük, vallásuk, kultúrájuk fenntartásához, ápolásához, gondozásához. Nem szabad nekünk rossz néven vennünk, ha ehhez ragaszkodnak. Nem szabad fennakadnunk azon, a román románnak, a tót vagy a szerb tótnak vagy szerbnek érzi és nevezi magát. Azért, hogy nem tagadják meg nemzetiségüket, az igazi testvériség álláspontján kell velük szemben is viselkednünk, gondolkodnunk és éreznünk. . Tért kell nyitnunk az érvényesülés számára minden hazafiasan gondolkozó polgártársunk előtt, és nem szabad megengednünk, hogy idegeneknek és ha nem elnyomottaknak is, de, ami sokszor ennél is rosszabb, lenézetteknek érezzék magukat." Úgy véljük, az egységes magyar politikai nemzethez való ragaszkodás a korszak minden magyar politikusának alapgondolata volt - ugyanúgy, ahogy ezt akár a francia, brit, vagy egyesült államokbeli politikai elit is gondolta, saját politikai nemzetére értve -, az idézetben megfogalmazott, a valamely kisebbséghez tartozó emberekkel kapcsolatosan elvárt magatartásforma pedig a 21. században is megállja helyét.

A marxista történetírás Tiszát mint a dualizmus kori Magyarországon megnyilvánuló nemzetiségi elnyomás élharcosát állította be, aki "a történelmi szükségszerűséget fel nem ismerve" az erőltetett asszimiláció politikáját folytatta, ezért felelős az ország 1918-as széthullásáért is. Ellenzéke - különösen az internacionalista alapon álló Károlyi Mihály és Jászi Oszkár - ugyan megpróbálta menteni a menthetőt 1918-ban, akkor azonban már késő volt. Egyesületünk ezt a történészi álláspontot nem tudja elfogadni, már csak történetietlensége okán sem.

Egyfelől fontos tisztáznunk, hogy Tisza és a Nemzeti Munkapárt korántsem volt a korabeli magyar parlament legmagyarkodóbb szereplője, a Függetlenségi és 48-as Párt sokkal inkább képviselte a hangos és külsőségekben kimerülő nacionalistákat. Aki ezt vitatná, vizsgálja meg az 1910. évi választási eredmények regionális eloszlását: A Nemzeti Munkapárt parlamenti többségét a nemzetiségi területeken megszerzett képviselői mandátumok biztosították, a nemzetiségek tehát Tiszát és a Munkapártot a lehetséges alternatívák között sokkal inkább tekintették kívánatosnak, mint az ellenzékét, mely a színmagyar Alföldön szerzett mandátumokat. Gondolhatunk arra is, hogy a nemzetiségi sérelmek között előkelő helyen szereplő Lex Apponyit is Tisza akkor éppen kormányon lévő ellenzéke fogadtatta el 1907-ben. Csak a magyar történetírás fintora, hogy Tisza és pártja sokáig mint a nemzetiségi elnyomás, ellenzéke pedig mint a testvériség erői szerepeltek - és néha még szerepelnek is - a könyvek hasábjain.

Tisza egyébként a radiális nemzetiségi mozgalmak vezetőit saját népükön belül harcos kisebbségnek tekintette. Ma már egyértelmű, hogy nem is ők, nem is belülről darabolták fel Magyarországot, bár igaz, az összetartásán sem munkálkodtak 1918-ban, amikor a szomszédos államok elfoglalták a nemzetiségi és vegyes lakosságú területeket. A Monarchia katonai összeomlása és a nagyhatalmi érdekek - francia alapú - újragondolása nélkül a nemzetiségi mozgalmak önmagukban kevesek lettek volna a trianonihoz hasonló csonkításhoz.

Elképesztő, hogy amíg Tisza és politikai környezete pontosan látta a nemzetiségekben rejlő veszélyeket, az 1918 őszén a politikai hatalmat megszerző "progresszív" erők mekkora dilettantizmussal és optimizmussal tekintettek a később katasztrofálisnak bizonyuló jövőbe. Őszintén reméljük, hogy miként a történetírás már egyértelműen felmentette Tisza Istvánt Magyarország első világháborúba léptetésének történeti vádja alól, tisztázni fogja majd a nemzetiségi kérdésben betöltött - korántsem negatív - szerepét is.

A földkérdés

A dualizmus kor politikai elitjét, és ezen belül Tisza Istvánt is gyakran érte az a vád, hogy elmulasztotta egy nagy arányú állami földosztással a társadalmi - és nemzetiségi - feszültségek csökkentését, amely így az 1918-as összeomlás okozójává is vált.

Ne feledjük azonban, hogy a tulajdon szentsége, a gazdasági szabadverseny - mint liberális alapelv - ekkor még sehol nem kérdőjeleződött meg, sőt, a ma divatos osztogatás politikai elvét sem fogadták még el. Lássuk be, hogy a 20. században minden földosztás az állampolgárok szavazatának megszerzése érdekében történt Magyarországon - sajnos - és máshol is. Érdemes talán arra is felfigyelni, hogy a birtokviszonyokat alapjaiban érintő földreformokra Magyarországon és másutt is csak komoly válságok és/vagy legalább részleges elitcsere után került sor, így ezt 1914 előtt a többségében nemzeti liberális magyar politikai elittől nem lehetett komolyan elvárni. Láthattuk, hogy a földosztás programját az azt egyébként jelszóként felkaroló Károlyi-kormány sem vette elég komolyan, bár persze a baloldali értelmiség általában felmenti őket a földosztás elszabotálásának vádja alól, amikor megállapítást nyer, hogy a Károlyi kormánynak 1918-ban nem volt ideje a földreform végrehajtására, olyan gyorsan megbukott. Az igazsághoz pedig hozzátartozik az is, hogy maga Károlyi Mihály is csak a legértéktelenebb kápolnai birtokait osztotta fel.

Tisza pontosan látta, hogy egy földosztásba viszonylag stabil politikai körülmények között belemenni nagy politikai bizonytalanságot jelent. A kivitelezésnél ráadásul a peremterületeken lakó nemzetiségek járnak jól, a magyar földigénylők esetleges pozitív diszkriminálása pedig be nem látható politikai következményekkel járt volna. A későbbi földosztóknak Trianon után már nem kellett ezzel a problémával szembenézniük.

Amikor tehát Tisza Istvánon bárki számon kéri a századfordulón az egyébként véleményünk szerint is egészségtelen - egyébként napjainkban is a nagybirtok felé haladó - birtokviszonyok meg nem változtatását, akkor olyan "mulasztást" kér számon, melynek komoly politikai realitása nem volt és nem is lehetett.

A baloldali értelmiség szemében ráadásul Tisza a feudális osztályérdek, a dzsentrik védelmezőjeként jelenik meg még ma is, holott mi sem állt távolabb tőle, mint az ország gazdasági és társadalmi karanténba zárása, ami egyedül menthette volna meg ezt a lecsúszásra ítélt társadalmi réteget. Tisza István éppen ellenkezőleg, a mezőgazdasági és ipari modernizáció támogatója volt, aki a 20. század sok bal- és jobboldali politikusával ellentétben a magyar gazdaság megnyitását tekintette a gazdasági fellendülés egyedüli útjának. Így fogalmazott ma is megfontolásra érdemes soraiban: "De hát kívánja-e az ország közgazdasági érdeke, hogy idegen vállalatok keletkezésének gátat vessünk? Hiszen mi ipart akarunk teremteni ebben az országban, ehhez pedig külföldi tőkére feltétlenül szükségünk van. Saját tőkeerőnk még az intenzív gazdálkodás terén rohamosan előrehaladó mezőgazdaság beruházási szükségletét sem képes kielégíteni s messze jövő ábrándját képezheti csak az az állapot, midőn a magyar közgazdaságban foglalkoztatott tőke hozadéka is a magyar honpolgároktól a belföldön költetik el. . A fő dolog az, hogy az illető ipartelep létrejöjjön, itt gyártson, itt dolgozzék, munkásokat itt foglalkoztasson. ." A századfordulón valójában a pénztőke egyre gyorsuló ütemben vásárolta fel a földet a tradicionális középbirtokosoktól (lásd dzsentrik), mely réteg így feltűnés nélkül el is tűnt volna még néhány évtized alatt, és a magyar birtokviszonyok angol mintájú átalakulása történt volna meg.

Tisza és a Monarchia, Tisza és a világháború

Tisza Istvánt a történetírás és a közvélemény is közismerten a 67-es, azaz a kiegyezést elfogadó, sőt pártoló táborba sorolja. Baloldali kritikusai általában maradiságát is azzal vélik igazolni, hogy a dualista rendszerű Osztrák-Magyar Monarchia berendezkedésének - szerintük történelmileg szükségszerű - reformját Tisza megakadályozta. Lényegesen kevesebbet tud azonban a közvélemény Tisza indítékairól.

Tisza István ugyanis nem azért állt ki a Monarchia működésének alapelvei és annak intézményrendszere mellett, nem azért állt ellene a reformoknak, mert elvakultan Habsburg-hű, a nemzet függetlenségét semmibe vevő ember volt, hanem épp azért, mert ő - ellenzékével szemben - belátta, hogy a történelmi Magyarország fennmaradása és területi épsége a Monarchia európai nagyhatalmi státusától függ. Soha, senkit nem igazolt olyan fájdalmasan a történelem, mint Tiszát, hiszen halála után pár hónappal már semmi sem volt a történelmi Magyarországból, és az úgynevezett független Magyarországról - melyről a Tiszát gyűlölő függetlenségi politikusok ábrándoztak - kiderült, hogy egyet jelent a trianoni csonka hazával. Tisza István, mivel reálpolitikus volt,Széchényi és Deák őszinte és értő híve, mindezt előre látta, és ettől a tragédiától kívánta megvédeni nemzetét, hazáját.

Tisza pontosan látta, hogy a Monarchia legyengítése, szétverése és felosztása orosz birodalmi érdek, mely lehetővé teszi majd a gyenge közép-európai és balkáni utódállamok feletti orosz dominanciát.A történelem furcsa fintora, hogy az Orosz Birodalom 1917-es összeomlása és a bolsevik forradalmat követő polgárháború csak 1945-ben, Közép-Európa szovjet megszállásakor engedte megvalósulni ezt a víziót, gyökere azonban a Monarchia szétverésében rejlik, mely hatalmi vákuumot okozva a régióban, kiszolgáltatta azt a német és orosz nagyhatalmi érdekeknek. Akár azt is bátran állíthatjuk, hogy Tisza István nagypolitikai tevékenysége és Winston Churchill későbbi brit miniszterelnök emlékirataiban megfogalmazott véleménye a Monarchia szükségességéről tökéletesen megegyezett.

Az orosz nagyhatalom támogatását élvező balkáni államok Monarchia-ellenes aknamunkáját alaposan felmérve Tisza nem akarta a világháborút. Tudta, hogy Magyarország egy nagy háborúval nyerni nem tud - legfeljebb újabb nemzetiségi területeket csatolnak hozzá -, elveszthet viszont mindent, amikor a vereség után a győztesek kezébe kerül sorsunk. A szarajevói merénylet után tehát a magyar nemzeti érdekek miatt nem akarta a mindenki más számára évek óta nyilvánvalóan közeledő világháború kirobbantását. Érdemes feltenni a kérdést: ma vajon mely magyar államférfi - ha egyáltalán lenne ilyen - merne a nagyhatalmak akaratával szembefordulni, és lenne képes feltartóztatni legalább két hétre egy készülő világháborút? Az a tény, hogy erre egy magyar politikus képes volt, mutatja azt az erőt, amelyet a közös Monarchia képviselt, és amelyet nemhogy Magyarország, de a régió sem képes azóta felmutatni.

A hadba lépés elkerülhetetlenségéről - melyet egyébként a később következetesen háborúellenesként beállított Károlyi Mihály és csapata akkor zajosan ünnepelt a magyar parlamentben - Tiszát csak az győzte meg, hogy a stratégiai elemzések szerint a központi hatalmak (és így Magyarország) esélye a katonai győzelemre az előbb vagy utóbb mindenképpen kirobbanó háborúban évről évre kisebb lesz a gyors orosz fegyverkezési program és a németek átmeneti technikai fölénye miatt. Ez a mai történettudomány állásával egybecsengő korabeli politikai elemzés egy lényeges ponton volt hibás: a központi hatalmak 1914-es kezdéssel sem voltak képesek a katonai győzelem kivívására, ez azonban véleményünk szerint nem Tisza István felelőssége.

Úgy véljük, hogy a háborús őrületben Tisza István volt az egyetlen magyar politikus, akit egy pillanatra sem öntött el a háborús lelkesedés, aki a háború 4 éve alatt -ellenzékével ellentétben - pontosan tisztában volt a küzdelem magyar nemzeti szempontból sorsfordító jellegével. Nem az ő felelőssége, hogy a sorsdöntő pillanatban a kormányzás helyett politikai merénylőivel kellett szembenéznie, és el nem követett bűnökért méltatlan halált halnia.

*****

ÁLLÁSFOGLALÁS

Gróf Tisza Istvánra mi úgy tekintünk, mint hazánk és nemzetünk kiemelkedő nagyságú államférfijára. Olyan emberre, aki legnagyobb királyaink és politikusaink nyomába lépett, méltó módon képviselte hazáját és nemzetét. Olyan ember volt, akire méltán lehet büszke minden olyan magyar és európai polgár, aki hisz a szabadságban és a demokráciában. Jelképszerű a sorsa, hiszen azokban az órákban gyilkolták meg, amikor úgynevezett forradalom tüntette el az akkori - természetesen nem teljes és nem tökéletes - jogállamiság és demokrácia minden maradványát.

Tiszáról sajnos még mindig az a közvélekedés, melyet ellenfelei alakítottak ki az elmúlt évszázadban. Ők azok, akik számára a Monarchia Magyarországa egy félgyarmati státusban tengődő, elnyomott ország volt, holott hazánk Mátyás király uralkodása óta soha olyan gyorsan, olyan rövid idő alatt, olyan sokat, olyan látványosan nem fejlődött, mind gazdasági, mind politikai, mind kulturális téren. Számunkra Tisza személye testesíti meg a boldog békeidőket hazánkban. Ő volt az, aki meg akarta őrizni vívmányainkat, aki egyedüli európai politikusként kiállt a világháború ellen, majd amikor - két heti ellenállás után - végül engedett, önmaga is kivette részét a frontszolgálatból.

Azt is egyértelművé szeretnénk tenni, hogy Tisza Istvánt nem gondoljuk tévedhetetlen embernek, politikusnak. Neki is - mint minden más embernek - voltak hibái, tévedései. Ám hibás döntései sem homályosíthatják el azt a tényt, hogy utolsó leheletéig hazája érdekében, nemzetéért küzdött. Hitéért, meggyőződéséért vállalta a mártírhalált is. Nem futamodott meg Budapestről, holott többször is kapott figyelmeztetést: hamarosan éltére törnek. Vállalta élete minden jó vagy rossz döntését, tiszta volt a lelkiismerete, és így nézett szembe a halállal.

A Tisza István Baráti Társaság elnöksége